Mitől otthon az otthon? Mit jelent az otthonosság? Hogyan szolgálja egy igazi otthon a jól működő családot?
Az otthonunk az a tér, ahol azt az időt töltjük, ami számunkra a legkedvesebb. (Otthon, édes otthon!) Itt vagyunk együtt a szeretteinkkel, itt pihenünk, itt éljük azt az életünket, amibe – jó esetben – senkit nem engedünk beleszólni. Az én házam, az én váram, ugyebár.
Az otthonunk és a hozzá fűződő viszonyunk sokat elárul rólunk.
Nem akarok belemenni általánosításokba rendetlen lakásokról és folyton rohanó, megállapodni képtelen gazdáikról,
mindenütt csillivilli minimalista villákról, benne felszínes és szeretettelen, ámde kifelé csodásnak mutatott insta-élettel,
színesre festett ablakkeretű vidéki házikókról, ahonnan mindig boldog kacagás hallatszik és sütiillat érződik
vagy kacatokkal túlzsúfolt házakról, amelyek megrögzött lakói folyton keresnek valamit. Upssz, kicsit mégis belementem…
Nem folytatom, magamról és az én otthon-felfogásomról írok inkább!
Az én életemben az otthonosság az egyik legfontosabb minőség.
Kislány koromban is a “berendezős” volt a kedvenc játékom, kevés bababútoromat saját készítésű darabokkal egészítettem ki, dekoráltam, és variáltam át újra-és újra. Számomra az volt az igazi játék, amíg elkészült a terep, ahol majd elkezdődhet a (szerep)játék. Volt, hogy végül nem is kezdődött el…
A mai napig úgy vagyok, hogy akkor tudom elengedni magam egy környezetben, ha megtalálom benne azt, ami számomra az otthonosságot jelenti. Így választok szálláshelyet is, ha utazni készülünk!
Az otthonteremtés számomra nem esztétikai, még csak nem is teljesen kényelmi kérdés.
Mondhatnám, hogy inkább egzisztenciális. Muszáj csinálnom.
Csinálom, mert nem működöm jól, ha nem állnak a kezemre a dolgok, ha nem gyönyörködtetnek a részletek, ha nem jó a terek atmoszférája.
Nem lettem lakberendező, mert rájöttem, hogy annyira határozott elképzeléseim vannak arról, hogy mi a jó, hogy ezen a téren nehezen tudnék szolgáltató üzemmódban, mások ízlését kiszolgálva működni. Én nem lakásban, hanem élettérben gondolkodom. Nem egyszerűen megfelelő funkciókat találok ki, hanem otthont teremtek. És meggyőződésem, hogy azt mindenki csak magának tud.
Most egy nyaraló teraszán ülve írom ezt a posztot.
Saját kedvenc sárga-kockás terítőmmel borítottam le a kerti asztalt. Az ablakpárkányon gyertyák és pozsgások között gyurmakacsa-csapat sorakozik. A terasz oszlopaira felcsomóztam a szúnyogháló-függönyöket, viccesen dizájnos lett. A virágládákban az általam kiültetett egynyáriak, a kerítés mellett a pesti kertből származó menta és citromfű virít. A hátam mögött az olcsó IKEÁs tárolódobozok és cipős állvány alkotta mobil előszobánk segít rendben tartani a folyton száradó fürdőruhákat és a párjukat kereső cipőket. Kék-zöld szőttes-csíkos gyerekszobai függőhintánkat is elhoztam, itt lengedezik mellettem.
Ez nem a saját házam.
De itt töltjük a nyarat, ezért úgy viszonyulok hozzá, mintha a sajátom lenne. Ez nem csak abban merül ki, hogy néha kitakarítom, rendben tartom a portát és locsolom a füvet, hanem abban is, hogy egy kicsit a magam képére-kedvére és családi életünk szolgálatára formálom.
Szerencsére a tulaj nemcsak elnézi ezt, de még örül is neki!
Innen, ebből a dunaparti csoda-házból gondolok vissza az igazi otthonomra, arra a dél-pesti, hetedik emeleti panellakásra, ahol lassan 18 éve éljük az életünket.
Sokat megélt már ez a lakás, az otthonteremtés jónéhány fázisa már mögöttünk van.
Úgy kezdtük, hogy egy gangos belvárosi ház 29 nm-es garzonjából családbarát környezetet kerestünk a születendő babánkkal otthon töltendő időszakra. Így találtunk rá a virágos-lombos József Attila-lakótelepre, ahol nem tudsz húszat lépni, hogy ne bukkanj egy játszótérre. Beleszerettünk. A Cserhát utcából alig gömbölyödő pocakkal a Börzsönybe költöztem. A Börzsöny utcába.
Kétszer akkora lett a tér körülöttünk, mint amiben addig éltünk! Mindent szépen felújítottunk, új burkolatok, új konyha, frissen festett-mázolt falak-ajtók-ablakok vártak minket. Lett külön hálószobánk-babaszobánk-étkezőnk-nappalink! Kettőnknek!! Alig volt bútorunk, de kaptunk sok szép nagy növényt.
Kerültek képek, szőnyegek, párnák – ez volt az otthonteremtés első – babavárós szintje.
Éppenhogycsak berendezkedtünk, meg is született a Nagylány.
Hamarosan követte őt kishúga. Az alig kétéves a rácsos helyett igazi gyerekágyat kapott, és a kistesóra várva átrendeztük a szobáját. A babaszobából 2 gyerek birodalma lett, egy varázsos-pónizós-színes világ. A lányok persze nem csak a saját szobájukban játszottak, hanem az összes szoba játszótér lett! Amint egy üres területet “telejátszottak”, keresték a következőt, amit belakhatnak.
Lassan tele lett a lakás.Tovább kellett ajándékoznom a nagy növényeket, mert vészesen fogyott a terünk és nem volt gyerek-kompatibilis a létük.
Az egyre több cucc (babaholmi, játék, könyv, háztartási gép, mosnivaló, száradó ruha, hajtogatni-/vasalni való ruha, babakocsi, kismotor, bicikli, soroljam még?), egyre több tárolóhelyet követelt.
Aztán valahogy – hipphopp – eltelt 10 év.
Közben az otthonteremtés haladó fokozatába léptünk.
A babák ovisok, majd iskolások lettek, közben én visszamentem tanítani, majd saját kézműves vállalkozásba fogtam.
- A nappalink egyik sarka átalakult dolgozó-műhellyé,
- az étkezőasztal lett a leckeírás helye,
- a két kicsi gyerekágyat emeletesre cseréltük,
- készült az étkezőben egy óriási, mindent-elnyelő beépített szekrény,
- minden szabad falfelületet bepolcoztunk a gyerekszobában (és a többiben is).
Minden otthonrendezési trükköt bevetettünk, rendszeresen szelektáltunk. Kicsit szűkösen, de vígan éltünk négyen az 1+ 2 fél szobában, alig 60 nm-en.
És akkor a várva-várt kistesó végre bejelentette érkezését, ami újratervezésre kényszerített minket. Minden téren.
Újra téma lett az otthonteremtés – a költözés gondolata is felmerült, de aztán elvetettük.
Még mindig imádtuk a lakótelepet, a jó infrastuktúra és az élhető zöld környezet mellett most már a közösségeink is ide kötöttek minket.
Csodás véletlenek összjátéka folytán pár évvel korábban meg tudtuk venni a szomszédos, másfél szobás lakást. Ezt eddig kiadtunk, most viszont elhatároztuk, hogy összenyitjuk az újat a régivel, és így teszünk szert nagycsaládos méretű otthonra.
A procedúra nem volt egyszerű, építési engedély, statikusi terv kellett hozzá és egy remek betonvágó mester. És ha már úgyis panelfalat bontottunk, nem csak a két lakás közötti átjárót nyitottuk meg, hanem végre kivettük a konyha és az étkező közötti falat is, amit azóta szerettem volna, amióta legelőször, lakásnézőben jártunk majdani otthonunkban. Sajnos erre akkor nem volt lehetőségünk, sóhajtoztam is miatta eleget, amikor a forró edényekkel forogtam a kanyarokban! Most végre lett egy majdnem egyterű konyha-étkezőnk!
Még egy falbontás történt: az előszoba és a gardrób egybenyitása azért volt szükséges, hogy öttagúra bővülő családunknak ne másfél nm-en kelljen összekészülődnie, amikor útnak indulunk.
3 falszakasz lebontása óriási minőségi változást hozott, de igazi, látványos hatása persze a plusz fürdőszobának, a minikonyhából kialakított mosókonyhának, a külön! dolgozószobának és a naaaaaaaaaagy gyerekszobának lett!
Már 96 nm-t használhattunk, mindennek lett helye és tere, és még költöznünk se kellett!
Lakáson belül azért költözött pár dolog.
Az óriási beépített szekrény az előszobába vándorolt, így megnőtt az étkező, befért egy nagyobb asztal 6 székkel. A mosógép a régi gardróbból az új mosókonyhába került, és társra is lelt egy szárító személyében. Soha többé nem kell kiteregetett ruhákat kerülgetni a nappaliban! Egy álom vált valóra ezzel a háztartási helyiséggel.
Az iroda-műhely saját (fél)szobát kapott, így újra tágasabb lett a nappali! Akár vissza is jöhettek volna a nagyméretű szobanövények, de már tanultam a múltból és megtartóztattam magam.
A lányok és holmijuk a másik lakás nagyszobáját kapták meg. Velük ment a régi étkezőasztal, amíg nem szereztünk be nekik új íróasztalokat. Kaptak szép új fehér szekrényeket is, amikben minden elfért. Lett hely a rég áhított tengerimalacok ketrecének is!
Az új lakás előszobáját gardrób-közlekedőként vettük használatba, ide is nagyszekrények kerültek, sok-sok tárolóhelyet teremtve.
Nem változtattunk a konyha berendezésén, a hálószobánk is maradt, ahogy volt, a szomszédságában lévő régi lányszoba most már a kis harmadik érkezését várta.
Azt hiszed, itt a vége? Még ne fuss el véle, mert…
Négy évet éltünk így, négy év alatt pedig megérett az elhatározás és beértek a tervek is a mindenre kiterjedő, végső átalakításra.
Hogy miért vágtunk bele, hogyan zajlott, és milyen eredménye lett az otthonteremtés – remélhetőleg – záró fejezetének, arról az #otthonédes sorozat következő darabja fog szólni!
