Most megint aktuális lett a téma: muszáj együtt lennünk otthon, hogyan legyünk meg békében és egyensúlyban?
Ez a cikksorozat már pár hete íródik, (emiatt egy kicsit messziről indul) és olyan konkrét családszervező praktikákat mutat be, amiknek a mostani összezártságban különösen hasznát vesszük otthon. Én is, aki megírtam, és remélem, ti is, akik olvassátok :-)
Mocskos gyerekelhagyók a hegyen
Pár éve bevezettük azt a szokást a kishugommal, hogy havonta-kéthavonta egyszer kiszakítunk egy napot kettőnk számára, és egy városi sétán, erdőben túrázva, esetleg strandon ejtőzve végigbeszélgetünk egy teljes napot. Ilyenkor “mocskos gyerekelhagyók”-ként emlegetjük magunkat és rettenetesen élvezzük a helyzetet. Ezek az együtt töltött órák képesek több hétre elegendő energiával feltölteni minket, hogy aztán egy darabig könnyebb legyen otthon. Mi más is lett volna a fő témánk, mint a családi munkamegosztás?
Panaszkodott.
Nem megy, nem segítenek, elölhagyják, nem mossák el, észre se veszik…
Ha figyelmezteti őket, megsértődnek… Ha ő megsértődik, nem értik, mi baja…
Hallgattam, hallgattam. Sok panasz jött, jól esett kiadnia.
Tudtam kontrázni hozzá, hisz nekem is vannak ilyen élményeim, ha mára már nem is általános ez a helyzet nálunk. Aztán belekérdeztem:
– Mikor beszéltek-vitáztok erről?
– Miután rendet tettem.
– Egyedül?
– Igen.
– És miért nem hívod őket, hogy vegyenek részt a feladatban?
– Azt szeretném, ha maguktól megcsinálnák. Ha szólok, nem fognak szeretni…
“Ha szólok neki, nem fog szeretni!”
– válaszolta a Nagylányom (17) is egy este, amikor megkértem, hogy hívja vissza a Kicsit (15) a konyhába, mert elfelejtette a vacsorafőzés nyomait eltüntetni maga után. Egyszerre nevettünk fel az apjukkal és vágtuk rá: mi is mindig így érezzük!
De mégis, legtöbbször veszünk egy nagy levegőt és szólunk. És felvállaljuk a pofákatvágós, gonoszvagy-pillantásos, csapkodós kivonulásokat.
Nem volt ez mindig így nálunk sem.
Emlékszem, én gyerekként-kamaszként mennyire élveztem a “te csak tanulj- nincs más dolgod”-státuszt!
Ennek címere alatt a tanév során szinte alig kellett valamicske házimunkát bevállalnom. Nem voltak rendszeres feladataim, az ad-hoc kiadott utasításokat pedig nagyon egyszerűen el tudtam engedni a fülem mellett. Vagy azt mondtam: mindjárt, és el is felejtettem rögtön. Nem hatottak meg anyám sóhajai és elgyötört pillantásai sem.
Az első tantusz
Sokáig én sem tudtam másképp csinálni, csak ahogyan otthon láttam. Leejtette – felvettem, ottfelejtette – utánavittem, úgyhagyta – megcsináltam, szétszórta – összeszedtem. Szó nélkül. Csak sóhajtva, esetleg elgyötört pillantásokat küldve. Alvásidőben is a háztartást rendeztem, örültem, ha napi fél órám jutott magamra.
Már ovisok-iskolások voltak a lányaim, amikor elegem lett.
Egyszer csak abbahagytam, és nem pakoltam el többé semmit, amit nem én hagytam szét a lakásban.
Természetesen pár nap alatt eluralkodott a káosz. Nem tűnt fel rajtam kívül senkinek. Kitartottam. Csak a nagyon-nagyon alapvető és higiéniailag fontos házimunkát végeztem el (mosás, mosogatás, használt zsepi-kidobás). Saját íróasztalomon és a hálószobánkban példás rendet tartottam, és amikor a többiek egyre-másra odatelepültek volna a játékaikkal, rajzaikkal, szépen eltanácsoltam őket: “Csináljatok magatoknak helyet máshol, ez az én birodalmam!”
Sokat voltunk szabadban, keveset otthon, de egy idő után már eléggé szenvedtek. (-tünk.)
Két hétig bírtuk így, aztán együtt szépen rendet tettünk. Ekkor esett le nekik az első tantusz.
További tantuszok
Volt olyan is – mert persze nem változott meg minden varázsütésre az első kísérlet után! – hogy nekiálltam és (egy délelőtt, amikor családtagjaim mind a “munkahelyükön” tartózkodtak és egyedül volatm otthon) egy nagy post-it paklival a kezemben körbejártam a lakást.
Mindenre, ami nem a helyén volt, sárga cédulát-üzenetet biggyesztettem. A szövegek meglehetősen passzív-agresszívre sikerültek. Maga a gesztus is az volt, belátom. De működött.
Ideig-óráig.
Rájöttem, hogy belül kellene valamit átkódolnom.
Dolgozni kellett a mintán, amit magammal hoztam, ki kellett találni a saját új szerepemet.
Átlátni az otthon működtetésének rendszerét nem bonyolult dolog, de meglehetősen hálátlan, soha-véget-nem érő feladat. És magától nem megy flottul. Folyamatosan foglalkozni kell vele.
És ha nem akarom egyedül elvinni a hátamon, akkor be kell vonnom a többieket.
És én nem akarom, mert akkor semmi másra nem jut időm.
És nem akarok folyton parancsnok szerepben pattogni-dirigálni-számonkérni sem.
Nemcsak azért nem akarok mindig én lenni a sárkány/ rossz zsaru, mert néha még én is úgy érzem, ha szólok, nem fognak szeretni, hanem azért sem akarom, mert nem az én dolgom. Nem egyedül az enyém.
Az otthon rendje-rendszere közös ügyünk
Meg kellett beszélnünk, hogy kinek milyen elvárásai vannak. Kiderült, hogy Apa – bár az enyéimhez hasonló szerepmintákkal érkezett a házasságba – egyáltalán nem vár el tőlem olyan maximalizmust, mint amit én magamtól.
És az is kiderült, hogy szívesen részt vesz, ha hagyom(!), támogatom ebben.
Meg kellett találnunk a módját, hogy tudjuk együtt csinálni, ki kellett találnunk új megoldásokat a család működtetésére. Neki kihívás volt felismerni a feladatokat, nekem pedig megfelelően kommunikálni azokról, amiket nem sikerült észrevennie.
Sokat beszélgettünk szerepekről, értékekről: ki mit csinál szívesen? mit utál? milyen a rend-igényünk? mit várunk a gyerekektől? mit várunk a változástól?
Arra jutottunk, hogy a közös terek rendben tartása közös felelősségünk. Nem anya dolga, nem is a szülőké, mindenkinek hozzá kell járulnia!
Nem segíteni benne, hanem részt vállalni.
Nem alkalmanként, hanem mindig.
Hogy hogyan lett ebből az elhatározásból hamarsan rendszerszintű családmenedzsmnet, arról a következő posztban mesélek!
