News

Így szeptember közepére már lett egy kis rálátásom arra, mi megy és mi nehéz, szóval megérett bennem, hogy írjak a reggeleinkről. Nekünk két kamaszlányt és egy elsőst kell elfogadható és befogadó állapotba hoznunk a fél 8-kor esedékes indulásra, de legkésőbb a 8 órai becsengetésre. Ehhez viszonylag jó infrastruktúra és elegendő humán erőforrás áll rendelkezésünkre: 2 fürdőszoba, iskola negyedórára /BKK-val 30 perc/, a suliba jutáshoz autó, 2 – a lebonyolításban aktívan részt vállaló – szülő (mind2 jogosítvánnyal rendelkezik, rugalmas munkaidőben, home-office-ban dolgozik). És így se könnyű. Leírom milyen egy átlagos hétköznap reggel.

Fél 7 körül, fokozatosan kelünk. 

Apa legelőször, mert neki fontos, hogy legyen pár perce még magányosan. Aztán én. 5 percet üldögélek még az ágyamban, miközben hallgatom a Kisfiú szobájából kiszűrűdő hangokat. Ezek legtöbbször nagyon vidámak, mert Apa vicces mesékkel ébresztgeti, amitől ő hamar és jókedvűen tér vissza Álomországból a mi világunkba. (Akkor van nagyobb baj, ha nem hallom a Kisfiú nevetését. Ha éppen olyan kedve van, hogy nem szólal meg, tudom, felköthetjük az alsóneműt.) Odamegyek én is, bebújok melléjük, kicsit együtt is mókázunk még. Apa bekopog a Nagyokhoz, nekik nem mond mesét, de érdeklődik tea-kávé igényeikről, igyekszik szóra bírni őket. Én is ezen vagyok a kisszobában: minden kreativitásomat bevetve – #hajnalihumor, hja… – próbálok válaszokat kapni a reggelire vonatkozó kérdésekre. A #nemakarok #nemkelekfel típusú morgásokat vagy nem veszem figyelembe, vagy könnyednek tűnő hangon leszerelve egyszerűen hárítom. “Nincs választásod.” “Ez a dolgod.” “Iskolába járni kötelező.” 

Egy egész órank van arra, hogy elkészüljünk. Ezért kelünk olyan korán. Szóval nem nagyon kell senkit sürgetni, de jelen kell lennünk mindkettőnknek, mert azért egy kis piszkálásra folyamatosan szükség van, hogy haladjanak is a dolgok. A reggeli kedves keltegetés után hagyunk egy kis magányos időt a gyerekeknek, hátha nekik is fontos, hogy magukban át tudják gondolni a napjukat. A Kisfiú valószínűleg tényleg ezt teszi, a Nagyok olykor visszaalszanak. Hozzájuk időről időre (kb. 5 percenként) újra bekopogunk. Amikor a “Ne_gyere_be!!” felkiáltás elhangzik, már sínen vagyunk, ez azt jelenti, öltöznek. Nekiállok kávét-teát főzni. Velük innentől már szinte nincs tennivaló. (Csak az ellenőrző kérdéseket feltenni közvetlenül indulás előtt: tízórai_bérlet_telefon_maszk_??)

Elkészítem a Kisfiú reggelijét. A Nagyok semmilyen rábeszélés hatásra nem hajlandók folyadékon kívül mást magukhoz venni, nem is küzdök már egy ideje ez ellen. Közben be-be nézek a szobájába, gubbaszt-e még a paplan alatt vagy már üldögél? Ha gubbaszt, elveszem a takarót, viccelődök egy kicsit  – #hajnalihumor, hja… – majd visszatérek az étkezőbe, ahol ideges pillantásokat váltunk Apával, amit persze nem láthat más. – Van még időnk… – nyugtatgatjuk egymást. Magunkra erőltetett türelemmel téblábolunk, majd megkönnyebbülten ugrunk félre, amikor a Kisfiú kirobog a fürdőszobába pisilni. Aztán levágja magát a székére, és nekiesik a reggelinek. Sínen vagyunk! (Még csak egyszer fordult elő a mögöttünk lévő 2 hét alatt, hogy visszabújt az ágyába.)

Amikor reggelihez terítek, az ételen-italon kívül egy nagy gyertyát is teszek az asztalra. Ez azóta van, mióta az iskola elkezdődött, amolyan #reggelirítus. Mivel a Kisfiú imádja a lángot, erősen motiválja, hogy ő gyújthatja meg. Amíg ő eszeget, az aznapi sofőr elmegy készülődni, a másik szülő a reggeliző- kávézó- teázó gyerekei mellé ül az asztalhoz és nekiáll tízórait készíteni. Ez az ideális eset, ami elvétve valósul meg, hisz a nagyok nem pont abban a ritmusban érkeznek, ahogyan mi haladunk…

Eddig a pontig eljutni a legstrapásabb, mondhatnám, hogy innen szinte fáklyásmenet, de nem, ez azért túlzás lenne. 

Alapesetben reggeli után már nem kell a mosakodás-fogmosás-öltözés szentháromság folyamatát személyesen menedzselni. Ezeket olyan régóta csináljuk mindig egyformán, ebben a sorrendben, hogy elég jól bevésődtek, azt is mondhatom, automatizálódott a folyamat. 

De bármikor közbejöhet valami, amitől borul a rendszer. 

Mint írtam, bármikor közbejöhet valami, amitől borul a reggeli_ritmus_rendszer. 

Ha pl. A Kisfiúnak útjába kerül egy játék, egy könyv, tökéletesen el tudja terelni a figyelmét. Résen kell lenni, és tolni a #jólbevált szöveget: “Ha útra kész leszel, és még nem kell indulni, akkor leülhetsz ezekkel foglalkozni még egy kicsit.” 

De ma például a Középső hasfájósan vánszorog ki a szobájából, csak nyöszörögni tud  és bociszemekkel nézni. Figyelmet igényel, minek következtében a Kisfiúról egy kicsit lekerül a fókusz. Mire megszületik a döntés, hogy maradjon itthon a Nagylány megfigyelésre, az elsős már rögtön nem akar se pulcsiba bújni, se cipőt húzni. 

Csendben megint kétségbe esem. Itt már nincs se mese, se vicc, ellentmondást nem tűrő muszájok vannak, és határozott kézenfogás, előszobába-vezetés. Ez segít, már azt tervezgeti, hogy mit játszanak az autóban a iskolába menet… A cipőt ráadom. #reggelnemnevelem

Megölelem. Mennek.

Hétfőn minden sokkal nehezebb.
Holnap jobb lesz – vigasztalom magam, ahogy az ajtót becsukom mögöttük.