Ráérős, boldog együttlét, családi hygge volt a vágyunk. Hygge, vagyis jóság. Az őszi szünet első napján mégis egész nap veszekedtünk.
Akartuk, hogy jó legyen. Beszéltünk kirándulásról a Nógrádi várhoz, vadraguleves-főzésről, családi filmnézésről. Gondolkodtunk délutáni szundikálásról, kenyér-és kakóscsiga sütésről, kuckózós olvasgatásról, erdei sétáról.
Ezer elintéznivalóm maradt péntekről.
Apának fájt a feje.
A Nagylánynak halaszthatatlan programja lett.
A KisNagylány a délelőttöt végigaludta, majd szintén angolosan távozott.
A Kisfiú egész nap szenvedett az unalomtól.
Kirándulás sztornó, délutáni alvás úgyszintén. És bár alig töltöttünk időt együtt, estére mindenki legalább kétszer összeveszett mindenkivel. Csoda, hogy a sütnivalók elkészültek.
És csoda, hogy volt kedvünk még egy asztalhoz leülni vacsorázni… De működött a megszokás, az #ígyszoktuk , hát péntek este is körbeültük az asztalt.
Most ott is folytatódott a huzakodás: “kérek – nem adok”, “hozzál légyszi…- hozzál magadnak”, “ezt szeretném” – “hát én tuti nem fogom…”
Aztán megszólalt Apa, és jó sokáig el sem hallgatott. Sorolta, hogy mit csinált egész nap, mennyire nem volt ezekhez a dolgokhoz semmi kedve, milyen vacakul érzi magát, és mennyire rosszul van a gondolattól, hogy az egész őszi szünet így fog majd zajlani. És hogy most legszívesebben elutazna Kazahsztánba, pedig az egy rettenetes ország.
Ő ritkán elégedetlen, és még ritkábban fejezi ki elégedetlenségét ilyen hevességgel. (hosszan tűrő – orra alatt morgós fajta.) Meg is lett a hatása a kifakadásnak. A Kisfiú mindjárt hízelegni kezdett és megígért bármit, ami csak az eszébe jutott. A KisNagylány rögtönzött egy hasonló beszédet, hogy meglássuk, neki se fenékig tejfel az élete. A Nagylány begubózott. Én csak hallgattam. Nagyon sajnáltam, hogy ide jutottunk. Hibáztattam magam, hogy nem vettem észre a kiborulás jeleit. Törtem a fejem, hogy vessünk véget ennek a lehetetlen helyzetnek?
A “kicsik” viccelődése feloldotta a feszültséget. A Nagylány később négyszemközt vigasztalta, átbeszélték a félreértést, ami köztük volt. Mi is beszélgettünk az esetről kicsit később.
Szigorúan hangzik, de a tapasztalat az, hogy mindenki a saját boldogságáért felelős. Az pedig nem jön magától. Kell érte tenni, kell az igényekről beszélni. Én nem tudok gondoskodni arról, hogy Ő vagy bárki más a családból megkapja, amire titkon számít. Amellett, hogy nem hiszem, hogy ez bárkitől is elvárható lenne, én személyesen sem vagyok erre alkalmas.
Van viszont valami, amit megtehetek:
Családmenedzserként igyekszem figyelni arra, hogy időről időre összetereljem a csapatot és egy kupaktanács keretében egyeztessük az igényeinket. Ilyenkor tere lesz annak, hogy mindenki megfogalmazza, mire vágyik, és egyeztethessünk arról, hogy tudnak a többiek hozzájárulni a vágyak megvalósulásához.
Most ez elmaradt. Meg is látszott a péntekünkön.
A hygge maga jóság.
Az állapot, amikor elégedett vagy azzal, ami körülvesz. Semmi másra nem vágysz. A dán kifejezés pár éve került be a magyar köztudatba, és mi családi szókincsünkbe.
Hygge van, amikor a Nagylány és a Kisfiú a nagy erdei barangolás után az összegyűjtött kincsekben gyönyörködik…… majd nekiül “kreatívkodni” és csodás mécsestartót alkotnak faleveleket ragasztgatva.Hygge van, ha kint esik az eső, ázik az erkélyen várakozó sütőtök……bent viszont jó meleg van és finom illatok szállnak a sütőből. Mert boglári töltött paprika készül. Például. Vagy más. Mindegy mi.
Hyggét varázsolni egy nagy bögre gőzölgő gyömbéres gyümölcstea is képes. Mondják, hogy alap hygge-tartozék egy pár kézzel(!) horgolt meleg zokni, egy pihepuha pléd, egy jó könyv vagy a kedvenc zenéd. És persze elengedhetetlen a kandalló tüzének pattogása, de minimum, hogy gyertyák égjenek itt-ott-amott a lakásban. (Ha többet olvasnál róla, már magyarul is megteheted, például itt, vagy nálam, más posztokban, például itt.)
Szerintem a lényeg nem ezekben a külsőségekben ragadható meg, hanem az egymásra figyelésben.
Hygge az együttlét.
Hogy mind itthon vagyunk. De nem lógunk folyton egymás nyakán, dehogy!
Mert hygge az is, amikor a hosszúhétvége vasárnap délutánján békésen írogathatok az étkezőaztalnál, miközben a Nagylány névnapi sütit süt nekem, a másik szobában a két “kicsi” családi mozidélutánt tart, Apa pedig Forma1-et néz a lakás másik végében.
Béke van.
És ahhoz, hogy ez az áldott állapot létrejöjjön, rendszeres és őszinte családi kommunikáció kell.
https://i0.wp.com/csaladmenedzsment.com/wp-content/uploads/2020/10/image-4.png?fit=1164%2C1182&ssl=111821164kustarblankahttps://csaladmenedzsment.com/wp-content/uploads/2020/08/cropped-LogoveglegesFB-3-300x300.pngkustarblanka2020-10-25 17:53:252021-01-16 19:08:29Hygge kis szépséghibával
Így szeptember közepére már lett egy kis rálátásom arra, mi megy és mi nehéz, szóval megérett bennem, hogy írjak a reggeleinkről. Nekünk két kamaszlányt és egy elsőst kell elfogadható és befogadó állapotba hoznunk a fél 8-kor esedékes indulásra, de legkésőbb a 8 órai becsengetésre. Ehhez viszonylag jó infrastruktúra és elegendő humán erőforrás áll rendelkezésünkre: 2 fürdőszoba, iskola negyedórára /BKK-val 30 perc/, a suliba jutáshoz autó, 2 – a lebonyolításban aktívan részt vállaló – szülő (mind2 jogosítvánnyal rendelkezik, rugalmas munkaidőben, home-office-ban dolgozik). És így se könnyű. Leírom milyen egy átlagos hétköznap reggel.
Fél 7 körül, fokozatosan kelünk.
Apa legelőször, mert neki fontos, hogy legyen pár perce még magányosan. Aztán én. 5 percet üldögélek még az ágyamban, miközben hallgatom a Kisfiú szobájából kiszűrűdő hangokat. Ezek legtöbbször nagyon vidámak, mert Apa vicces mesékkel ébresztgeti, amitől ő hamar és jókedvűen tér vissza Álomországból a mi világunkba. (Akkor van nagyobb baj, ha nem hallom a Kisfiú nevetését. Ha éppen olyan kedve van, hogy nem szólal meg, tudom, felköthetjük az alsóneműt.) Odamegyek én is, bebújok melléjük, kicsit együtt is mókázunk még. Apa bekopog a Nagyokhoz, nekik nem mond mesét, de érdeklődik tea-kávé igényeikről, igyekszik szóra bírni őket. Én is ezen vagyok a kisszobában: minden kreativitásomat bevetve – #hajnalihumor, hja… – próbálok válaszokat kapni a reggelire vonatkozó kérdésekre. A #nemakarok #nemkelekfel típusú morgásokat vagy nem veszem figyelembe, vagy könnyednek tűnő hangon leszerelve egyszerűen hárítom. “Nincs választásod.” “Ez a dolgod.” “Iskolába járni kötelező.”
Egy egész órank van arra, hogy elkészüljünk. Ezért kelünk olyan korán. Szóval nem nagyon kell senkit sürgetni, de jelen kell lennünk mindkettőnknek, mert azért egy kis piszkálásra folyamatosan szükség van, hogy haladjanak is a dolgok. A reggeli kedves keltegetés után hagyunk egy kis magányos időt a gyerekeknek, hátha nekik is fontos, hogy magukban át tudják gondolni a napjukat. A Kisfiú valószínűleg tényleg ezt teszi, a Nagyok olykor visszaalszanak. Hozzájuk időről időre (kb. 5 percenként) újra bekopogunk. Amikor a “Ne_gyere_be!!” felkiáltás elhangzik, már sínen vagyunk, ez azt jelenti, öltöznek. Nekiállok kávét-teát főzni. Velük innentől már szinte nincs tennivaló. (Csak az ellenőrző kérdéseket feltenni közvetlenül indulás előtt: tízórai_bérlet_telefon_maszk_??)
Elkészítem a Kisfiú reggelijét. A Nagyok semmilyen rábeszélés hatásra nem hajlandók folyadékon kívül mást magukhoz venni, nem is küzdök már egy ideje ez ellen. Közben be-be nézek a szobájába, gubbaszt-e még a paplan alatt vagy már üldögél? Ha gubbaszt, elveszem a takarót, viccelődök egy kicsit – #hajnalihumor, hja… – majd visszatérek az étkezőbe, ahol ideges pillantásokat váltunk Apával, amit persze nem láthat más. – Van még időnk… – nyugtatgatjuk egymást. Magunkra erőltetett türelemmel téblábolunk, majd megkönnyebbülten ugrunk félre, amikor a Kisfiú kirobog a fürdőszobába pisilni. Aztán levágja magát a székére, és nekiesik a reggelinek. Sínen vagyunk! (Még csak egyszer fordult elő a mögöttünk lévő 2 hét alatt, hogy visszabújt az ágyába.)
A kis tűz mellett jobban esik minden falat.
Amikor reggelihez terítek, az ételen-italon kívül egy nagy gyertyát is teszek az asztalra. Ez azóta van, mióta az iskola elkezdődött, amolyan #reggelirítus. Mivel a Kisfiú imádja a lángot, erősen motiválja, hogy ő gyújthatja meg. Amíg ő eszeget, az aznapi sofőr elmegy készülődni, a másik szülő a reggeliző- kávézó- teázó gyerekei mellé ül az asztalhoz és nekiáll tízórait készíteni. Ez az ideális eset, ami elvétve valósul meg, hisz a nagyok nem pont abban a ritmusban érkeznek, ahogyan mi haladunk…
Eddig a pontig eljutni a legstrapásabb, mondhatnám, hogy innen szinte fáklyásmenet, de nem, ez azért túlzás lenne.
Alapesetben reggeli után már nem kell a mosakodás-fogmosás-öltözés szentháromság folyamatát személyesen menedzselni. Ezeket olyan régóta csináljuk mindig egyformán, ebben a sorrendben, hogy elég jól bevésődtek, azt is mondhatom, automatizálódott a folyamat.
De bármikor közbejöhet valami, amitől borul a rendszer.
Mint írtam, bármikor közbejöhet valami, amitől borul a reggeli_ritmus_rendszer.
Ha pl. A Kisfiúnak útjába kerül egy játék, egy könyv, tökéletesen el tudja terelni a figyelmét. Résen kell lenni, és tolni a #jólbevált szöveget: “Ha útra kész leszel, és még nem kell indulni, akkor leülhetsz ezekkel foglalkozni még egy kicsit.”
De ma például a Középső hasfájósan vánszorog ki a szobájából, csak nyöszörögni tud és bociszemekkel nézni. Figyelmet igényel, minek következtében a Kisfiúról egy kicsit lekerül a fókusz. Mire megszületik a döntés, hogy maradjon itthon a Nagylány megfigyelésre, az elsős már rögtön nem akar se pulcsiba bújni, se cipőt húzni.
Csendben megint kétségbe esem. Itt már nincs se mese, se vicc, ellentmondást nem tűrő muszájok vannak, és határozott kézenfogás, előszobába-vezetés. Ez segít, már azt tervezgeti, hogy mit játszanak az autóban a iskolába menet… A cipőt ráadom. #reggelnemnevelem
Megölelem. Mennek.
Hétfőn minden sokkal nehezebb. Holnap jobb lesz – vigasztalom magam, ahogy az ajtót becsukom mögöttük.
A gyertya csaknem 100 éves. Méhviasz. Apa nagyanyai örökségéből származik. Megható ünnep volt, amikor először meggyújtottuk.
Hygge kis szépséghibával
Ráérős, boldog együttlét, családi hygge volt a vágyunk. Hygge, vagyis jóság. Az őszi szünet első napján mégis egész nap veszekedtünk.
Akartuk, hogy jó legyen. Beszéltünk kirándulásról a Nógrádi várhoz, vadraguleves-főzésről, családi filmnézésről. Gondolkodtunk délutáni szundikálásról, kenyér-és kakóscsiga sütésről, kuckózós olvasgatásról, erdei sétáról.
Ezer elintéznivalóm maradt péntekről.
Apának fájt a feje.
A Nagylánynak halaszthatatlan programja lett.
A KisNagylány a délelőttöt végigaludta, majd szintén angolosan távozott.
A Kisfiú egész nap szenvedett az unalomtól.
Kirándulás sztornó, délutáni alvás úgyszintén. És bár alig töltöttünk időt együtt, estére mindenki legalább kétszer összeveszett mindenkivel. Csoda, hogy a sütnivalók elkészültek.
És csoda, hogy volt kedvünk még egy asztalhoz leülni vacsorázni… De működött a megszokás, az #ígyszoktuk , hát péntek este is körbeültük az asztalt.
Most ott is folytatódott a huzakodás: “kérek – nem adok”, “hozzál légyszi…- hozzál magadnak”, “ezt szeretném” – “hát én tuti nem fogom…”
Aztán megszólalt Apa, és jó sokáig el sem hallgatott. Sorolta, hogy mit csinált egész nap, mennyire nem volt ezekhez a dolgokhoz semmi kedve, milyen vacakul érzi magát, és mennyire rosszul van a gondolattól, hogy az egész őszi szünet így fog majd zajlani. És hogy most legszívesebben elutazna Kazahsztánba, pedig az egy rettenetes ország.
Ő ritkán elégedetlen, és még ritkábban fejezi ki elégedetlenségét ilyen hevességgel. (hosszan tűrő – orra alatt morgós fajta.) Meg is lett a hatása a kifakadásnak. A Kisfiú mindjárt hízelegni kezdett és megígért bármit, ami csak az eszébe jutott. A KisNagylány rögtönzött egy hasonló beszédet, hogy meglássuk, neki se fenékig tejfel az élete. A Nagylány begubózott. Én csak hallgattam. Nagyon sajnáltam, hogy ide jutottunk. Hibáztattam magam, hogy nem vettem észre a kiborulás jeleit. Törtem a fejem, hogy vessünk véget ennek a lehetetlen helyzetnek?
A “kicsik” viccelődése feloldotta a feszültséget. A Nagylány később négyszemközt vigasztalta, átbeszélték a félreértést, ami köztük volt. Mi is beszélgettünk az esetről kicsit később.
Szigorúan hangzik, de a tapasztalat az, hogy mindenki a saját boldogságáért felelős. Az pedig nem jön magától. Kell érte tenni, kell az igényekről beszélni. Én nem tudok gondoskodni arról, hogy Ő vagy bárki más a családból megkapja, amire titkon számít. Amellett, hogy nem hiszem, hogy ez bárkitől is elvárható lenne, én személyesen sem vagyok erre alkalmas.
Van viszont valami, amit megtehetek:
Családmenedzserként igyekszem figyelni arra, hogy időről időre összetereljem a csapatot és egy kupaktanács keretében egyeztessük az igényeinket. Ilyenkor tere lesz annak, hogy mindenki megfogalmazza, mire vágyik, és egyeztethessünk arról, hogy tudnak a többiek hozzájárulni a vágyak megvalósulásához.
Most ez elmaradt. Meg is látszott a péntekünkön.
A hygge maga jóság.
Az állapot, amikor elégedett vagy azzal, ami körülvesz. Semmi másra nem vágysz. A dán kifejezés pár éve került be a magyar köztudatba, és mi családi szókincsünkbe.
Hyggét varázsolni egy nagy bögre gőzölgő gyömbéres gyümölcstea is képes. Mondják, hogy alap hygge-tartozék egy pár kézzel(!) horgolt meleg zokni, egy pihepuha pléd, egy jó könyv vagy a kedvenc zenéd. És persze elengedhetetlen a kandalló tüzének pattogása, de minimum, hogy gyertyák égjenek itt-ott-amott a lakásban. (Ha többet olvasnál róla, már magyarul is megteheted, például itt, vagy nálam, más posztokban, például itt.)
Szerintem a lényeg nem ezekben a külsőségekben ragadható meg, hanem az egymásra figyelésben.
Hygge az együttlét.
Hogy mind itthon vagyunk. De nem lógunk folyton egymás nyakán, dehogy!
Mert hygge az is, amikor a hosszúhétvége vasárnap délutánján békésen írogathatok az étkezőaztalnál, miközben a Nagylány névnapi sütit süt nekem, a másik szobában a két “kicsi” családi mozidélutánt tart, Apa pedig Forma1-et néz a lakás másik végében.
Béke van.
És ahhoz, hogy ez az áldott állapot létrejöjjön, rendszeres és őszinte családi kommunikáció kell.
Vagy egy jól időzített kiborulás…
Reggel rítusokkal és megtorpanásokkal
Így szeptember közepére már lett egy kis rálátásom arra, mi megy és mi nehéz, szóval megérett bennem, hogy írjak a reggeleinkről. Nekünk két kamaszlányt és egy elsőst kell elfogadható és befogadó állapotba hoznunk a fél 8-kor esedékes indulásra, de legkésőbb a 8 órai becsengetésre. Ehhez viszonylag jó infrastruktúra és elegendő humán erőforrás áll rendelkezésünkre: 2 fürdőszoba, iskola negyedórára /BKK-val 30 perc/, a suliba jutáshoz autó, 2 – a lebonyolításban aktívan részt vállaló – szülő (mind2 jogosítvánnyal rendelkezik, rugalmas munkaidőben, home-office-ban dolgozik). És így se könnyű. Leírom milyen egy átlagos hétköznap reggel.
Fél 7 körül, fokozatosan kelünk.
Apa legelőször, mert neki fontos, hogy legyen pár perce még magányosan. Aztán én. 5 percet üldögélek még az ágyamban, miközben hallgatom a Kisfiú szobájából kiszűrűdő hangokat. Ezek legtöbbször nagyon vidámak, mert Apa vicces mesékkel ébresztgeti, amitől ő hamar és jókedvűen tér vissza Álomországból a mi világunkba. (Akkor van nagyobb baj, ha nem hallom a Kisfiú nevetését. Ha éppen olyan kedve van, hogy nem szólal meg, tudom, felköthetjük az alsóneműt.) Odamegyek én is, bebújok melléjük, kicsit együtt is mókázunk még. Apa bekopog a Nagyokhoz, nekik nem mond mesét, de érdeklődik tea-kávé igényeikről, igyekszik szóra bírni őket. Én is ezen vagyok a kisszobában: minden kreativitásomat bevetve – #hajnalihumor, hja… – próbálok válaszokat kapni a reggelire vonatkozó kérdésekre. A #nemakarok #nemkelekfel típusú morgásokat vagy nem veszem figyelembe, vagy könnyednek tűnő hangon leszerelve egyszerűen hárítom. “Nincs választásod.” “Ez a dolgod.” “Iskolába járni kötelező.”
Egy egész órank van arra, hogy elkészüljünk. Ezért kelünk olyan korán. Szóval nem nagyon kell senkit sürgetni, de jelen kell lennünk mindkettőnknek, mert azért egy kis piszkálásra folyamatosan szükség van, hogy haladjanak is a dolgok. A reggeli kedves keltegetés után hagyunk egy kis magányos időt a gyerekeknek, hátha nekik is fontos, hogy magukban át tudják gondolni a napjukat. A Kisfiú valószínűleg tényleg ezt teszi, a Nagyok olykor visszaalszanak. Hozzájuk időről időre (kb. 5 percenként) újra bekopogunk. Amikor a “Ne_gyere_be!!” felkiáltás elhangzik, már sínen vagyunk, ez azt jelenti, öltöznek. Nekiállok kávét-teát főzni. Velük innentől már szinte nincs tennivaló. (Csak az ellenőrző kérdéseket feltenni közvetlenül indulás előtt: tízórai_bérlet_telefon_maszk_??)
Elkészítem a Kisfiú reggelijét. A Nagyok semmilyen rábeszélés hatásra nem hajlandók folyadékon kívül mást magukhoz venni, nem is küzdök már egy ideje ez ellen. Közben be-be nézek a szobájába, gubbaszt-e még a paplan alatt vagy már üldögél? Ha gubbaszt, elveszem a takarót, viccelődök egy kicsit – #hajnalihumor, hja… – majd visszatérek az étkezőbe, ahol ideges pillantásokat váltunk Apával, amit persze nem láthat más. – Van még időnk… – nyugtatgatjuk egymást. Magunkra erőltetett türelemmel téblábolunk, majd megkönnyebbülten ugrunk félre, amikor a Kisfiú kirobog a fürdőszobába pisilni. Aztán levágja magát a székére, és nekiesik a reggelinek. Sínen vagyunk! (Még csak egyszer fordult elő a mögöttünk lévő 2 hét alatt, hogy visszabújt az ágyába.)
Amikor reggelihez terítek, az ételen-italon kívül egy nagy gyertyát is teszek az asztalra. Ez azóta van, mióta az iskola elkezdődött, amolyan #reggelirítus. Mivel a Kisfiú imádja a lángot, erősen motiválja, hogy ő gyújthatja meg. Amíg ő eszeget, az aznapi sofőr elmegy készülődni, a másik szülő a reggeliző- kávézó- teázó gyerekei mellé ül az asztalhoz és nekiáll tízórait készíteni. Ez az ideális eset, ami elvétve valósul meg, hisz a nagyok nem pont abban a ritmusban érkeznek, ahogyan mi haladunk…
Eddig a pontig eljutni a legstrapásabb, mondhatnám, hogy innen szinte fáklyásmenet, de nem, ez azért túlzás lenne.
Alapesetben reggeli után már nem kell a mosakodás-fogmosás-öltözés szentháromság folyamatát személyesen menedzselni. Ezeket olyan régóta csináljuk mindig egyformán, ebben a sorrendben, hogy elég jól bevésődtek, azt is mondhatom, automatizálódott a folyamat.
De bármikor közbejöhet valami, amitől borul a rendszer.
Mint írtam, bármikor közbejöhet valami, amitől borul a reggeli_ritmus_rendszer.
Ha pl. A Kisfiúnak útjába kerül egy játék, egy könyv, tökéletesen el tudja terelni a figyelmét. Résen kell lenni, és tolni a #jólbevált szöveget: “Ha útra kész leszel, és még nem kell indulni, akkor leülhetsz ezekkel foglalkozni még egy kicsit.”
De ma például a Középső hasfájósan vánszorog ki a szobájából, csak nyöszörögni tud és bociszemekkel nézni. Figyelmet igényel, minek következtében a Kisfiúról egy kicsit lekerül a fókusz. Mire megszületik a döntés, hogy maradjon itthon a Nagylány megfigyelésre, az elsős már rögtön nem akar se pulcsiba bújni, se cipőt húzni.
Csendben megint kétségbe esem. Itt már nincs se mese, se vicc, ellentmondást nem tűrő muszájok vannak, és határozott kézenfogás, előszobába-vezetés. Ez segít, már azt tervezgeti, hogy mit játszanak az autóban a iskolába menet… A cipőt ráadom. #reggelnemnevelem
Megölelem. Mennek.
Hétfőn minden sokkal nehezebb.
Holnap jobb lesz – vigasztalom magam, ahogy az ajtót becsukom mögöttük.
Megható ünnep volt, amikor először meggyújtottuk.