Olyan régen volt részem nyugalmas munkaórákban, hogy egészen nehezen találom fel magam ebben az új helyzetben. Kapkodok.
Kapodok, mert annyi mindent csinálnék, ami elmaradt, csúszik, amiről csak firkák kerültek be a jegyzetfüzetembe, vagy még az se… Kapkodok, mert nem tudom, meddig tart ez az idilli állapot, hogy egyedül, órákig zavartalanul koncentrálhatok arra, amivel foglalkozom.
Amikor rájöttem, hogy kapkodok, tartottam egy kis szünetet. (Megfőztem a krumplifőzeléket.)
Hátradőltem.
Vettem egy nagy levegőt.
Nem nyitottam ki a laptopot, csak percek múlva.
És nem is kezdtem bele semmi fontosba. Olvasgatom a megcsillagozott e-maileket, a korábban #majdhaegyszerráérek jelszóval mentett oldalakat. Itt van a füzetem, béha bele-belefirkálok.
#ritmusváltás – erre van szükségem, ezt már régen tudom.
Most megengedem magamnak, hogy lassan, ésszel-szívvel és ne erővel tegyem, amit tenni szeretnék. Nem azt, ami fontos. És nem azt, amit mások szeretnének.
Furcsa, idegen érzés, de nem rossz.
Határozottan nem rossz.
Akár neki is láthatnék a honlap-szerkesztésnek.
