Május van és én epres-rebarabarás pitét sütök. Hétvégi délután. Mindenki elvonult, zavartalan vagyok. Élvezem. Instagram idill ez!
Szeretném megörökíteni, és később megosztani a pillanatot. Nyúlok a telefonért, fotózom a sütit:
A fények a konyhában és az eper illata felidézik azt is, mit írtam akkor.
Az a poszt is egy hétvégi délutánról és az Instagram idill hátteréről szól…
“Kurzust tervezek, tematikát készítek, irodalmat gyűjtök, olvasok. Vasárnap délután van, már fél órája nyugalom, a nap a kedvenc új kanapémra süt. Ez is meg az alkotói láz is melenget.
Motivált vagyok és jókedvű. Kezd összeállni a kép. A lányokat kérdeztem, mit szólnak a témához, szerintük jó nekem, ehhez tényleg értek és jól csinálom. Lelkes vagyok és magabiztos. Ma minden klappolt, együtt főztünk, rendet raktunk, béke van.
L. kijön, éhes. (Mindig az.) Epret mos-oszt-szép poharakba rendez.
Közben kéri a telefonját, nem adom, “egyszerre egy dolgot csinálj!” Elfogadja. Szép uzsonnát készít, mindenkinek. Kérdez, elvágja-e kisebb darabokra az epret, megfogadja a tanácsot megint. Hívja a testvéreit enni.
Még mindig nem vagyok velük.
El akarom végig olvasni azt a cikket, szeretném befejezni a gondolatmenetemet. Bosszús vagyok. L. fotózza az epret. Eszembe jut, hogy ezt én is akarom, végre felállok a kanapéról. Kérem a Kicsit, várjon, még ne egye, hadd fényképezzek én is, “olyan szép az 5 pohár eper együtt.” A Kicsi nem tud várni, L. segíteni akar, “kérsz tejszínhabot?“ – tereli el a Kicsit – naná hogy kér.
Ragaszkodom az Instagram idillhez.
Próbálok fotót beállítani, a Kicsit is belekomponálni, nem megy, majomkodik, L. is dirigálja, egyre ingerültebbek vagyunk. Most L-t próbálom belekomponálni: cukin beáll, “baseball-sapiban nem jó, vedd le” – csinálja, amit kérek. A Kicsi váratlanul fejbecsapja a sapka kemény sildjével! Ordítás, düh, “ilyet nem lehet csinálni, hogy képzeled, nagyon csúnya dolog volt!” Megfogom, berakom a szobájába.
”Leülve egyetek!”
Szót fogadnak az addig eprespoharakkal a kezükben téblábolók, behúzzák a nyakukat.
Csend. Melléjük ülök. Szétvet az ideg. Nekilátok az adagomnak, nem ízlik. Magamban szidom, aki megvette.
hogy lehet márciusban epret venni, ez is mind emiatt alakult így. Nem is kell. Szar eper.
A Kicsi után megyek a szobájába. Békésen kirakózik. Meglát és elbújik, hátat fordít. “Beszélünk?” Morcog, elfordul. “Oké, majd, ha akarsz, gyere ki!” Ott hagyom.
L-vel beszélgetünk: mit csináljon délután? Előbb hajmosás, aztán éves munka-írás, telózás…
Pár perc múlva a Kicsi kijön, belerúg a nővérébe.
Leállítom, fogom erősen. “Nem L-re vagy mérges, hanem rám”. Tovább támadja a nővérét. Bár menne már L.,…de ő marad, most szeret velem lenni, vagy akar még vmit… Birkózom a kicsivel. Próbálom elviccelni, a szőnyegre fektetem, ráfekszem “agyonnyomlak”, “összepuszillak”. Arra gondolok, ez is erőszak…
Fáj, hogy így elszúrtam.
De már nevet, én is: “leharapom az orrodat”.
Megjött Apa, kizökkenünk végre. Címszavakban felvázolom, miért fekszünk egymáson a földön, amiből annyit vesz le, hogy nem jött ki a tejszínhab a flakonból.
Megoldja, valamennyit sikerül kisajtolnia, a kicsi elégedetten majszol.
L. már a fürdőben.
A nagy eltűnt a szobájában.
“Nemérdekelnek, ezt most leírom!”
Na, itt van.”
És itt van azóta 280 poszt, van közte Instagram idill és van sok őszinte életpillanat. Jónéhány szól a #miértnemhagynakbékén frusztrációról.
Úgy látszik, dolgom van ezzel.
