Utálom a multitaskingot. Hatékony lenni viszont nagyon szeretek.
Ezért sokszor rákényszerülök, hogy egyszerre több szálon futtassak tevékenységeket.
Ez néha jól sül el, sokszor teljesen balul.
Először meglepetten olvastam a Pareto lánya blogon, hogy Erdélyi Boróka ezt a sokak által erényként és szuperképességként számon tartott eszközt, a multitasking-ot az időrabló tevékenységek között említi. Aztán elkezdtem figyelni magam, és rájöttem, hogy igaza van: a fókusz folyamatos váltogatása és az, hogy ugrálunk egyik feladatról a másikra, iszonyú sok energiát elvisz, és így hosszú távon nem tudunk igazán hatákonyan működni.
De ma csak egy délelőttről volt szó, és ma ment minden, mint a karikacsapás! (Eddig hihetetlenül hatékony voltam.)
Még instaposzt is született róla!
A kommunikációs meeting közben be kell tenni a kacsát a sütőbe, le kell reszelni a vöröskáposztát, mert aztán el kell indulni otthonról, de délre ebéd is kell az asztalra. Dolgozni is kell, de a Kisfiú itthon ragadt 10 napra egy háromnapos vírussal. Játszani is kell. Szívószál- meghajtású repcsi is kell. Szöknék a sok “kell, kell, kell” elől! Ami nekem igazán kell: hogy tudjam, mi az, ami tényleg kell. Kell a nyújtózkodós anyamozgató torna. Kell a csapatmunka. Kell az itthoni rend(szer). Kell(ene) több alvás. De legeslegjobban valami friss, valami zöld, valami élő kellett már! (Olyan vagyok, mint az ablakomban az a szegény muskátli, aki a távfűtéstől szenved, és szemmel láthatóan kifelé vágyakozik.) Szerencsére ölembe hullott egy kosárközösség-tagság, így a tegnapi vacsora végre olyan lett, amilyenre hetek óta vágytam! Táplálnom kell magamat, mert mindenki belőlem táplálkozik, ez ezeknek a télvégi napoknak a tanulsága!
A posztot a fodrásznál ülve írtam meg,
miközben vártam, hogy leteljen a festék a hatóideje. A káposztát már nem tudtam indulás előtt készre párolni, de rábíztam a home-schoolingos Nagylányra, aki befejezte. (Beállítottam neki 10-perces riasztásokra a konyhai időzítőt, biztos ami biztos) Fodrász után elintéztem még egy kisebb bevásárlást. Mire hazaértem, a sütőben pöszögő (pardon, konfitálódó) kacsa csodásan megpuhult, az asztal megterítve, az itthon lévő családtagok éhesen vártak. Már csak tálalni kellett:
A lakoma pazar volt
– a “táplálnom kell magamat” cél a mai napra kipipálva.
A hatékonyságom a mai napon az egekben szárnyal! – büszkélkedtem ebéd közben.
Szárnyalt, pontosabban. Mert most, ahelyett, hogy az előre betervezett cikk-írási penzumomat teljesíteném, blogposztot pötyögök.
Hja, kicsit a saját magam hatása alá kerültem…. Vagy csak elfáradtam és jól esik egy kis egyfelé-figyelés??
